2015. január 11., vasárnap

Figyelem!

Sziasztok! Mint látjátok csináltam egy "HELYZETJELENTÉS" nevű új oldalt a blogra, itt az éppen aktuális állapotot írom le ha valami probléma van, vagy hogyha egy ideig nem lesz rész akkor itt kell megnézni hogy mi történt éppen. Remélem nem sűrűn lesz okom oda írni, de így mindig tudni fogjátok hogy mi történt, vagy mikorra várható új rész. (ha van olyan infó aminek még a pillanatnyi helyzete érdekel akkor csak írjatok)

2014. december 28., vasárnap

18. Gods and monsters

A sötét kiállítás közepén álltam, nevetségesen fura színeket öltött az éjszaka, szinte zöld volt a hold és erős árnyékokat vetett. Mintha az egész helyiséget – nem tudom hogy hogyan, végül is ez egy álom volt- köd borította volna. A képek nem az én festményeim voltakm hanem groteszk és horrorisztikus rajzok, néhány gyerekrajzokra hasonlított.
Odamentem az egyik festményhez és megálltam nézni – de hogy minek?! – egy erdőt ábrázolt, kis halastóval a közepén, mellette egy az átlagosnál jóval nagyobb sötét fával, aminek az egyik erősebb ágára egy ember volt felakasztva. Nem is ember… inkább valami árny.
Egy ideig még néztem, aztán elindultam a másik irányba mikor egy hangot hallottam a hátam mögül. Recsegett vagy…inkább mint ha rágtak volna valamit. Lassan megfordultam, az árnyember mászott ki a képkeretből, vagyis inkább nem is ember, a végtagjai megnyúltak voltak, arca nem volt, vagyis semmit se lehetett az egész lényből kivenni csak a feketeséget és a rikító fehér szemeit.
Futni kezdtem teljes erőmből, de akárhogy próbálkoztam nem közeledett a szemközti fal, hallottam mögülem a szuszogást, egyre hangosabban, a szívem csak úgy zakatolt, de a lábaimat nem tudtam mozgatni mert beleragadt valamibe. A padló hirtelen ragacsossá és süppedőssé vált, már bokáig süllyedtem bele, amikor a szuszogás mögülem elhallgatott. Remegve hátranéztem és a szörny már tényleg nem volt ott. Próbáltam minden erőmmel a kijutásra koncentrálni, de amikor a nagy erőlködés közben az előttem lévő nagy elterülő árnyékba néztem,  megláttam a szempárt, aztán a gazdáját ahogy az árnyból egyenesen felém ugrik. Ekkor sikerült kiszabadulnom, csak futottam minden erőmmel és hátra sem néztem. Nem is kellett, hiszen ahogy a sarokhoz értem az éjfekete árnyékból ugrott ki, irányt változtattam. És ez minden alkalommal megismétlődött amikor egy árnyék mellett futottam el. Még bírtam volna futni, az adrenalin hajtott, de egyre csak lassultam, nem voltam ura a testemnek. Ekkor egy körülbelül 10 méterre lévő asztalon megláttam egy zseblámpát, amit mindjárt beterít az árnyék, hát futni kezdtem ahogy csak bírtam. Az asztal fölött már láttam a fehér szemeket, de elértem a lámpát és amilyen gyorsan csak tudtam felkapcsoltam. Ahogy az árnyék a fénnyel, úgy a szörny is eltűnt.
Körbe-körbe néztem hátha nem vagyok biztonságban, de megnyugodtam, a falhoz dőltem és sírni kezdtem ahogy az adrenalin kiment a szervezetemből. Ekkor valami megfogott, vagyis megölelt, nagyon megijedtem, de ahogy felnéztem láttam hogy Tom az. Megkönnyebbülten belecsimpaszkodtam, szorítottam mintha az életem múlna rajta.
-         Úr isten jól vagy? Mi történt nagyon sápadt vagy. – nézett rám aggódó tekintettel amitől melegség járt át, de válaszolni nem tudtam csak dadogtam – e-egy szörny…és elé…elém ugrott a  a sa-sarok és…
-         Rendben semmi baj, ülj le a székre  és igyál egy kis vizet – és leültetett egy székre – amiről fogalmam sincs hogy hogyan került oda – és egy pohár vizet – amiről szintén- hát megittam, és ahogy elemeltem az arcom elől a poharat Tom eltűnt.
-         Tom? TOM! Hova tűntél? Jaj ne! – „elrabolta a szörny? Nem az nem lehet világít a zseblámpa. Akkor?” gondoltam. Elhatároztam hogy megkeresem, de ahogy próbáltam felállni nem tudtam mozogni, indák nőttek a kezeim és lábaim köré.
A díszletek mind eltűntek csak én voltam az üres gyár egyik falánál ülve a székben, a zseblámpa a földön világított, és egy monoton nevetés. Olyan nevetés volt ez amitől kiráz a hideg, mintha egy magnóról játszanák le. Körbenéztem de nem láttam senkit, mikor visszafordultam a gyár másik végében velem szemben megjelent egy alak. Tom. Meg is örültem egy pillanatra, de a lámpa pislákolni kezdett „NE! Ne! Ne, csak ezt ne!” siránkoztam magamban. Az alak egyre közelebb jött, egyre hangosabban nevetett, már lélegezni sem bírtam félelmemben. Jött felém, a lámpa pislákolásánál néha Tomot láttam, de amikor lekapcsolódott csak a fehér szemeket … megint. A szívem úgy dobogott, hogy azt hittem kiugrik a helyéről. Egyre közelebb jött.
Még három lépés…
Még két lépés…
Még…a lámpa végleg lekapcsolódott, a szörny rám ugrott, éreztem a karmait a bőrömön, ahogy megharapja a vállamat, és a lassan kicsorduló meleg vért. Ordítani próbálok de nem megy. Még mindig nevet, még mindig …
Ez után minden elsötétült, csak a nevemet hallom egy távoli hangtól, ami egyre közeledik és egyre hangosabb lesz.

 És felébredtem.
-         MISSZI! Misszi semmi baj! MISSZI! – Tom ölelt. Vagyis inkább szorított magáhóz, próbált nyugtatgatni, lefogta a kezeimet. Én csak ordítottam félelmemben.
Egy perc múlva sikerült megnyugodnom, Tom végig nyugtatgatott, ami igazán sokat segített. Aztán eszembe jutott az álom, és ellöktem magamtól. Értetlenül nézett, meg is értem. Tudtam hogy nem ő volt, csak egy álom de abban a sokkban nem tudtam gondolkozni.
-         Mi az? Mi történt? – kérdezve Tom aggódva, ugyanazzal a meleg tekintettel amivel álmomban is, és nem tudtam válaszolni, csak rápillantottam a pólójára, ami tiszta vér volt.
 Látta hogy kérdőn nézek rá, és halálra voltam rémülve, ránézett a kezemre, majd vissza rám amolyan „nézz oda” volt ez tekintettel elmondva, hát lenéztem. Az egész kezem véres volt, a körmeim végei a legjobban. „Én csináltam ezt Tomnak? Amikor csapkodtam?”  látta hogy semmit sem értek.
-  Figyelj… Nem tudom mit álmodtál, de muszáj volt lefogjalak mert ordítoztál, és magadat karmoltad …  Én … Nem tudtam mást tenni. Sajnálom.

Már minden világos volt, a pólóján az én vérem van, és a szörny harapása az … megnéztem a vállamat, tiszta vér volt, és mélyebbnél mélyebb karmolás. Rosszul lettem, hisztérikusan sírni kezdtem… Láttam Tomon hogy segíteni akar, de én se tudtam magamon, a sokktól azt hittem hogy megőrültem.




* Egy érdekes mókadat ( mert a "fun fact" az már tul snassz :D) : másnap reggel miután megírtam ezt a részt két gigakarmolással ébredtem a vállamon. Creepy o.o*

2014. december 22., hétfő

17. Nem, nem puki

BOLDOG KARÁCSONYT KÍVÁNOK MINDENKINEK: Remélem mindennel elégedettek vagytok (ha nem akkor várom a kritikákat). Mindenkinek KELLEMES ÜNNEPEKET! :3 <3


Egyedül keltem fel az ágyamban, lehet a tegnapi csak álom volt? De nem, egy csodálatos illat csapta meg az orromat, és már ugrottam is ki az ágyamból hogy utánajárjak hogy mi folyik itt. Az illat -meglepő módon - a konyhába vezetett, ahol Tom éppen ha jól láttam tükörtojást csinált, közben dúdolgatott magában, szerencsére hangtalanul mozogtam és nem vett észre, így csak néztem és kényelmesen az oldalammal az ajtófélfára támaszkodtam.
Egy idő után elég unalmassá vált hogy még mindig nem vett észre, nagyon gondolkodott valamin. Szóval mezítláb könnyen mögé lopakodtam.
- BUU! -üvöltöttem rá, mire ő akkorát ugrott, mint valami szöcske, majd megbotlott és el is esett. "Nem így terveztem, de egyértelműen túlszárnyalta" futott végig az agyamon, a következő pillanatban pedig már a földre rogytam a nevetéstől.
- Nem vicces. Ez nagyon NEM vicces - fájlalta Tom a fenekét amire az imént ráesett - hogy lehetsz ilyen.- amint újra kaptam levegőt válaszoltam.
- Huhh, hát ha jól gondolom megérdemelted a tegnapi miatt. - Tom erre vissza akart vágni, de rájött hogy valóban megérdemelte,  úgy nézett rám mint egy durcás kisgyerek. Majd hozzátette - Akkor már gondolom megfizettem érte és már ki se kell engeszteljelek ezzel jó kis tükörtojásos, sült szalonnás pirítóssal, mellé egy kis paradicsom. Isteni .- érintette össze a hüvelyk és mutatóujját ezzel egy kört formázva, majd  egy jó cuppanós puszit nyomott az összenyomott ujjak végére, ezzel rájátszva arra, hogy az "isteni" tényleg istenit jelent. -De ha nem hát nem. - tette hozzá. De mivel nagyon éhes voltam, és tényleg isteninek tűnt, ezért hevesen magyarázkodni kezdtem.
- Nem, nem úgy gondoltam, teljesen jó lesz nekem ez a nem kicsit eltúlzott reggeli, amitől valószínűleg szívrohamot fogok kapni de olyan csábító hogy nem érdekel. - megbabonázva néztem az ételt, és per pillanat minden vágyam az volt hogy befalhassam. Itthon általában mindig csak zabpelyhet eszek reggelire, vagy teljesen kihagyom a nap legfontosabb étkezését - amire most rájöttem hogy egy nagyon nagy hiba - de ez a kaja olyan kiadósnak tűnt, hogy már a látványától is elálmosodtam. Kiskutya szemekkel néztem Tomra, és természetesen elértem a célom, nagy dicsőségesen vettem el tőle a tányért és úgy vigyorogtam mint egy tejbetök hogy "nyertem", majd Tom megszólalt: - Tudod, ígyis-úgyis odaadtam volna, két személyre csináltam. - mondta győztes mosollyal, majd levette a maga mögüli pultról a másik -ugyan úgy megpakolt - tányért amit eddig én hülye nem vettem észre. "Ügyes vagy Misszi, bravo nagyon elhitted" gondoltam.
- Ez egy gonosz húzás volt. - néztem rá mérgesen.
- Te is gonosz voltál, a fenekemet is bevertem. Kvittek vagyunk. - mosolygott, és most ő fojtotta belém a szót.

A nap többi részét Jess ránkruházott feladatával töltöttük, az elhagyott gyárépület nagyon hangulatos volt, olyan igazi "elvont" ehhez jöttek a letisztult fehér falak és rá a festmények. Nap végén Tommal összenéztünk egy amolyan "Szép munka volt" nézéssel, és adtunk a másiknak egy bro fistet. Jess jól mondta: Jó csapat vagyunk.
Tommal megbeszéltük hogy felváltva alszunk az ágyban és a kanapén, és ma én kezdtem az ágyban.
- Tudom hogy nincs értelme mondani, de szívesen alszom a kanapén. - mondtam, gondoltam még egy utolsó próbálkozás belefért.
- De van értelme mondani - mosolygott. "Mi? Az nem lehet hogy  beadja a derekát" csodálkoztam. - Van értelme, mert holnap majd ott alszol. - vigyorgott, én meg csak vetettem rá egy "nagyon vicces vagy" fejet, és elindultam a háló felé. Mikor odaértem az ajtóba még visszafordultam, elmosolyodtam mert valami nagyon ki akart már törni belőlem, és most kiengedem. (nem, nem puki :D)
- Tudod Tom .. úgy érzem hogy pár nap alatt megismertelek annyira, hogy úgy érzem te vagy a legjobb barátom. -ő már a kanapén ült, de mélyen a szemembe nézett, majd ő is elmosolyodott (olyan jó Tomosan, ha a száját nem is látnám, a szemeiből akkor is tudnám hogy mosolyog) - Én is ugyan ezt érzem. - nem éreztem szükségét bármit is mondani, csak jó éjszakát kívántam és már mentem is be aludni. Nem kellett sok hogy álomba ringassam magam, szinte éreztem hogy mosolyogva alszok el. De túl hamar örültem, ilyen rossz rémálmom még soha sem volt.

2014. december 7., vasárnap

16. Ez teljesen hülye!

- Ha valamilyen állat lehetnél egy napig, mit választanál? - kérdeztem Tomtól sorban  a hülyébbnél hülyébb kérdéseket, egy pohár borral a kezemben. Ő csak nevetett egyet.
- Hmm, jó kérdés, azt hiszem hogy...ez lehet hogy hülyén fog hangzani, de talán galamb, betekintést nyerhetnék az emberek mindennapjaiba, problémájukba, ahogy késésben vannak a munkába. - "Wow" gondoltam.
- Le se tagadhatnád önmagad. - nevettem. - Na szóval akkor következő ké..- de közbeszólt Tom - Hé! Nem nem, most te jössz. - mosolygott, és közben kortyolt egyet a borból, de a szemkontaktust nem szakította meg.
- Huhh, hát jó. Ha létező állatot kéne mondani, akkor sas, mert gyönyörű, erős, tiszteletreméltó  és szabad. De szívem szerint, mivel imádom a görög mitológiát, és -itt elnevettem magam - szüleinek köszönhetően bele is illek - és itt ő is csatlakozott - ezért griffmadár lennék. - Tom elismerően hümmögött. - Szóval, a griffmadár teste egy oroszláné, feje és szárnyai pedig egy sasé, két fenséges, a saját fajtájában királyi állatról van szó, szimbolizálja az erőt és a védelmezést, és az összetartozás jelképe is. Egy ilyen állat bőrébe szívesen bújnék. - én is meglepődtem magamon, megtanultam kifejteni a véleményemet és a "miérteket" a festményeim elmagyarázása miatt, de ez volt a csúcspontom szerintem. Tom alig bírt megszólalni, csak mindig szólásra nyitotta a száját aztán megakadt a szó.
- Hát ez..ez könyvbe illett volna. Artemisz és a griff, jó cím lenne. - mindketten elnevettük magunkat, én egy kicsit zavarba is jöttem. Majd ő még jobban elkezdett nevetni, értetlenül néztem.
- Mi az? -már én is nevettem - Min nevetsz ennyire? -tovább nevetett, már a könnyei is folytak, majd mikor végre kapott levegőt megszólalt - Csak...csak belegondo-ho-holtam - elég viccesen beszélt, akadozott, néha újra beleröhögött, máskor a levegő hiánya miatt akadt meg,  még nem láttam ennyire nevetni, de nekem is jókedvem lett tőle. Majd sóhajtott egy nagyot és folytatta. - Szóval csak belegondoltam, hogy te egy egész kis történetet mondtál el egy fenséges állatról, ami a védelmezés és az erő jelképe...Én meg egy galamb lennék. - olyan aranyos elkeseredéssel mondta ezeket, hogy mindkettőnkből kitört a nevetés, több percig nevettünk aztán szépen lassan elhallgattunk. És ekkor tudtam hogy eljött az idő.
- És miért nem köszöntél legalább el? - nem néztem rá. Sóhajtott egyet, majd pár örökkévalóságnak tűnő másodperc múlva megszólalt.
- Elfoglalt voltam. - olyan halkan mondta, hogy tudtam hogy szégyenli, mert hazudott. Rögtön felpattantam a székből, és ránéztem, majd kissé hangosabban kérdőre vontam. - Te tényleg teljesen hülyének nézel?? Te aki hogy segítsen mindig ott volt, nem tud válaszolni egy KIBASZOTT SMS-RE?? Azt hittem hogy jobban ismerlek, ezek szerint nem tévedtem.- a kis beszédem közben döbbenten figyelt, nekem meg könnyek gyűltek a szemembe. "Alkohol...érzelmessé tesz" gondoltam, de nem érdekelt. Lehúztam a megmaradt boromat, és szinte köpve odavetettem egy "jó éjt"-et, nem rám nézett, a kilátást nézte, nagyokat nyelt de tartotta magát, csak megfeszített állkapoccsal ült és nyugtalan tekintettel figyelte a várost. Pár másodpercig néztem hogy milyen reakciója lesz, de semmi. - Hát jó. Be trappoltam a lakásba, és becsaptam  magam mögött az erkélyajtót. A háló felé vettem az irányt, de az ajtóból még visszanéztem, az asztalon könyökölt, két tenyerével végigsimította az arcát utána a haját, és megállapodott a keze a fejtetőjén, úgy támaszkodott és mély levegőket vett. Nagy bűntudatot kelthettem benne, ilyennek még nem láttam.

Lefeküdtem, ki kellett aludnom a nap fáradalmait. Végül úgy döntöttem hogy az ágyamban alszom, ő meg ott ahol akar. Nem kellett sok hogy elaludjak, ez nagyjából éjfél körül lehetett, de 2-kor fel is keltem, gondoltam kimegyek inni egy kis tejet. Amikor kiléptem a szobámból próbáltam csöndben lenni nehogy felébresszem Tomot, de nem a kanapén aludt úgy tűnik. Egy kicsit meglepődtem, de még nem aggódtam, aztán láttam hogy a cipője és a kabátja eltűnt. -Tom! - szólongattam, de nem jött válasz, elment. Gyorsan kabátot vettem, még a pizsimet se cseréltem át, csak mentem.
-TOM! -ordítottam, az utcán, nem tudtam hová mehetett hiszen nem ismerte a várost. "Gyerünk, gondolkozz, milyen helyeket ismer Tom" szinte hallottam a fogaskerekeket dolgozni. Úgy döntöttem hogy a Nemzeti Múzeumhoz megyek először. El is indultam, nem volt messze. Út közben el kezdtem félni "Mivan ha nem is itt kéne keresnem? Nem néztem meg hogy elvitte-e a bőröndjeit, lehet haza ment. Istenem" és ekkor értem oda a múzeumhoz, és ott ült Ő, a raklappadokon. Hirtelen elöntött a düh és az öröm - THOMAS WILLIAM HIDDLESTON - emeltem fel a hangomat, mire ő felnézett, én meg rohanni kezdtem mire ő felállt. Szinte ráugrottam - Te TELJESEN HÜLYE VAGY? - kérdeztem, majd hirtelen ötlettől vezérelve kezeimet az arca két oldalára tette, és magamhoz húzzam és adhassak neki egy puszit a szájára. Ez után felpofoztam.
- Neked aztán vegyesek az érzelmeid. - ledöbbenve állt, én csak elnevettem magam, de aztán komolyra fordítottam a szót.
- Te miért mész el szó nélkül, egy szinte teljesen idegen városban?! Tudod hogy aggódtam? Ha még egyszer ilyet csinálsz, és neadjisten meghalsz, én kinyírlak! - Ő mosolygott, aztán körbefont a karjaival, és megölelt, és visszaöleltem és egy nagyot sóhajtottam - Bocsánat.- súgta oda. - Amúgy meg szép a pizsid is. - nevette el magát, mire én vállba vágtam.

Amikor hazaértünk, én a hálószoba felé vettem az irányítást, mire Tom megállított, könnyes szemmel nézett a szemembe - Jézusom mi a baj? - aggódva néztem rá, fogalmam se volt róla mi lehet a baja. Ekkor egy huncut mosoly húzódott az arcára "Ja igen...színész" gondoltam, ő meg futni kezdett a háló felé. Nekem se kellett sok idő, mire leesett hogy át vert. - Te szemét! - futottam utána. Ő már az ágyon feküdt, de ez nem zavart, a háború az háború. Ráugrottam és próbáltam lerugdosni az ágyról, de nem ment, mögém került egy óvatlan pillanatomban, és átfogott a karjaival. Egy kicsit még rúgkapáltam,  aztán belesuttogta abbahagytam. -Utállak -mondtam, mire ő csak nevetett és én is elmosolyodtam. Ő erre a fülembe suttogott - Mindketten aludhatunk itt, elég nagy ez az ágy. -erre enyhített a lefogásomon, de én nem másztam ki a karjai közül, megnyugtató volt a közelsége. Ezután betakart, még éreztem az ölelését magamon, amolyan "kis kifli nagy kifli" szerűen voltunk, a lélegzetünk összehangolódott, és elnyomott az álom.

2014. november 29., szombat

15. A bor a pincében

Oké nyugi, semmi probléma nincs miért izgulnod végülis csak Tom jön ide, hogy 3 hétig együtt dolgozzatok...jaj ne. "Hogy fogok a szemébe nézni? Hogy vonjam kérdőre hogy ne tűnjön úgy mintha egy paranoiás őrült lennék?" Ilyen kérdések játszódtak le a fejemben hiszen azért afölött a tény felett hogy csak úgy volt-nincs módon tekintett rám, most meg már nem is létezem a számára, nem tudok csak úgy gondtalanul elsiklani. A saját régi kocsimmal mentem, nem tudtam mi lesz, nagyon féltem de muszáj volt ezt a lépést megtennem.

Amikor odaértem pánikolni kezdtem "Te jó ég annyira elmerültem a részletekben, meg ebben a kérdőre vonásban, hogy semmi másra nem gondoltam. Csak legyen szerencsém és mondd hogy Jess Mindent elintézett neki.." És akkor megláttam.. A szívem a torkomban dobogott - hogy nézhettem ki, mint egy halálra rémült kisállat - nagyon ideges lettem de meglepetésemre Ő is annak tűnt.
- Szia - köszönt ő először, a ujjaival birizgálta a bőröndje cipzárjának kis zsinórját.
- Szia - "Fenébe, egy 'Szia' ?? Mi van velem? Gyerünk már!" - Hogy vagy? - csúszott ki egy kicsit esetlenül "Jó nem próbálkozok többet, csak rosszabb lenne". Ebben a pillanatban minden izgalmam elmúlt és megvilágosodtam avval a "mindent magasról letojok" érzéssel, tökéletes. Már válaszolt is volna a kérdésemre de meg se vártam, csak elvettem az egyik bőröndjét és be dobtam a kocsiba, majd nyúltam volna a másikért is, de megfogta a kezem.
- Hé, ugye nem gondolod hogy te fogsz cipekedni nekem? - nevetett. Majd látta hogy csak vállat vonok és beülök a vezetőülésre. Értetlenül nézett utánam, majd elindult az anyós ülés felé. - Mi a baj? - kérdezte.
- Úgy nézek ki mint akinek baja van? - válaszoltam vissza egy kérdéssel flegmán, bár tudtam hogy igen, úgy nézek ki.
- Ő igen? Teljes mértékben úgy nézel ki. - bátorítóan rám mosolygott de aztán újra felvette a komoly arckifejezését. Gondoltam belecsapok a lecsóba.
- Szóval most már érdekel hogy mi van velem? Milyen megtisztelő, köszönöm Mr. Hiddleston. - "Ezaz, ezt jól megkapta, ügyes vagy" gondoltam, tényleg tetszett, ahogy láttam a rémületet, a beismerést, és a megbánást egyszerre a tekintetében. - De már az is elég hogy egyáltalán szóba állsz velem. - tettem fel a pontot az I-re. Ő sóhajtott egy nagyot.
- Figyelj én sajnálom csa....
-Ne, ne mondj semmit, csak hogy hova kell vigyelek és aztán üljünk csendben egymás mellett és hallgassuk a rádiót. - ez tűnt a legjobb döntésnek. Fura, eddig meg akartam tudni az okát, de most ebben a pillanatban ez érdekelt a legkevésbé. Na meg most már Tom a tökéletesen makulátlan lelkiismerete miatt úgy is elfogja mondani, már csak rajtam áll hogy mikor.
Kicsit megszeppent, pán percnyi néma csöndben ültünk, vezettem, kopogtam az ujjaimmal a kormányon és szólt a rádió. Éppen valami régi magyar sláger ment, egy tipikus olyan amiről semmit sem tudsz de a szövegét oda-vissza ezért észre sem vettem hogy elkezdtem halkan énekelni. Gyorsan ráeszméltem a "hibára" és abba is hagytam, de amikor ránéztem Tomra ő csak aranyosan mosolygott rám.
- Min vigyorogsz ennyire? - kérdeztem kis felháborodást színlelni, bár Tom kedves mosolya eléggé megnehezítette.
- Hát ez aranyos volt - kuncogott. mire én csak fújtam egyet.
- Na elmondod hogy hova kell vigyelek vagy csak körbe-körbe furikázzunk, és itt fogsz aludni?
- Mi ezt hogy érted? - látszott rajta hogy összezavarodott, de a kérdését tekintve én is.
- Mit nem értesz? Melyik szállodába foglaltatok lakosztályt? - elkerekedett a szeme. - Én azt hittem ezt Te intézed. - mondta, mire majd megállt bennem az ütő.
- MI?? Nem tudod hol fogsz lakni? - mondtam egy kicsit hangosabban a kelleténél - Hívd Jessiet biztos elintézte, csak elfelejtette mondani.
- Jó jó jó, nyugi. Ennyire ne aggódj miattam - egy kicsit elszégyelltem magam, tényleg nem úgy tűnt mintha aggódnék miatta, inkább mintha a bőrömet félteném hogy biztos ne az én hibám legyen.
Pár percnyi heves telefonálgatás következett aztán Tom letette és elkeseredetten sóhajtott.
- Valóban elfelejtette mondani...
- Huhh, mondtam hogy nem lesz semmi, Jess elintézi, és... - láttam hogy azért nem ilyen egyszerű a helyzet-Most mi van?
- Hát elvileg lefoglalta a szobát, de nem közvetlenül. Így a hotel nem fogadta el a foglalást valami konferencia miatt... Azt mondta intézkedik, de egy jobb hotelbe most tuti nem fog tudni foglalni helyet. Ha szerencsénk van akkor jövőhétre lesz hely. Addig valami kisebb hotelben kéne megszállnom, szóval segíthetnél valami jót találni, nem kell öt csillagos de azért ne kelljen megosztanom az ágyamat csótányokkal. - utoljára odahintett egy fájdalmas mosolyt felém, de látszott rajta hogy nem tudja hogy mit tegyen. Én viszont tudtam mit kell tennem, hát vezettem is a célhoz.

XxXxXxXxXxX

- Kiszálláááááás. - ordítottam, mire ő csak értetlenül nézett.-
-Ez nem egy hotel ha jól látom.. - vádlóan nézett rám
- Igen, lebuktam, de mégsem hagyhatom hogy valami béna poros egérlyukban lakjon Mr. Hiddleston. - hogy rájátsszak egy kicsit meghajoltam az "uraság" előtt, mire ő csak nevetett - üdvözlöm a Hotel Artemiszben, csillagot még nem kaptunk de az anyukám szerint szép környék - kacsintottam rá és mindketten elnevettük magunkat.
- Őrült vagy. - mondta Tom és megölelt, a hirtelen jött nevetés hirtelen is ment el, és komoly hangvételűen folytatta - Sajnálom a...tudod. Csak..-de közbevágtam - Ne.. ne most, csak gyere, biztosan fáradt vagy. Alhatsz az ágyban.
- Mi? Nem, a kanapén alszom..
- Csak hiszed nagyfiú. 
- Már megint kezded? - mindketten nevetésben törtünk ki, hosszú és tartalmas este elé nézünk... azt hiszem van egy kis bor a pincében.

2014. november 16., vasárnap

14. Segítség??

Eltelt két hónap is, azóta tartottam kiállítást Németországban, Finnországban, és meghívtak Franciaországba is és persze itthon is megismertek, nem győztem festeni, a képeim elkeltek, és egyre többet fizettek érte, sok új barátot szereztem, sok támogatót, úgy éreztem minden sínen van.
Éppen hazafelét tartottam egy kiállítás megnyitóról - pont ott volt, ahol az első kiállításom is, egy kis hely de kötelességemnek hittem hogy visszatérjek oda ahol először annyira izgultam hogy hogy fogják fogani a képeimet. Nem volt olyan régen, mégis olyan távolinak tűnt annyi minden történt ezalatt az idő alatt- mikor megcsörren a telefonom, és nem a munka telefonom amit mostanában használok, hanem a régi személyes. Jessie hív, kényszeresen elmosolyodtam.
-Szia Jessie! - egy kicsit hülye hanghordozással mondtam, mint egy óvodás mikor barátkozni próbál.
-Hallom örülsz nekem szivi! - nevetett- A helyzet az, hogy hallani akartam felőled. - "Mi? Ennyi?" gondoltam, egy kissé szégyenlősen és egy kis gyanúval a hangomban válaszoltam. -Valóban?
- Lebuktam...de az is közrejátszott ám. Szóval gondolkoztam azon hogy mi lenne ha nyitnék egy galériát Budapesten. Utána néztem és van egy régi gyárépület szerűség a városban, nagyon jól belehetne rendezni, olyan lenne mint aaa... hogy is hívjátok? Romkocsma? - hümmögtem egyet hogy "igen, romkocsma" aztán folytatta - Jó, szóval romkocsma feeling lenne, meg minden.
- Ez nagyon jó, és gondolom ide is jönnél egy kis időre. Majd megmutatom neked a látnivalókat, és.. - kezdtem bele izgatottságomban, és nem is akartam abbahagyni, de közbe vágott.- Héhéhééé ácsi csajszi! Nyugi! Igen, odamegyek, és igen, nagyon jó lenne együtt várost nézni, de - hangsúlyozta a "de" szót -előbb ezt meg kell beszélnünk. Nekem van még itt egy kis elintézni valóm, és tényleg csak egy kevés időre tudok odamenni, szóval úgy gondoltam ha neked jó átvehetnéd a szervezést berendezhetnéd úgy ahogy jónak látod, bízok benned. Na meg persze a Te képeiddel szeretném megnyitni a galériát, megfelel?
- Mi? Hogy megfelel e??? Szívesen elvállalom. - hirtelen el se hittem, nagyon felpörögtem - Ez nagyon jó, köszönöm Jessie! És mikor lesz ez?
- Ne akadj ki de...3 hét múlva.
-MI?? 3 HÉT? Ez nagyon kevés idő, és nem is tudom hogy milyen állapotban van a hely egyáltalán és...- megálltam, elszámoltam háromig, aztán vettem egy nagy levegőt, nem akartam nemet mondani, és ez fontos, ráadásul még Jessienek is tartoztam meg hát amúgy is a barátnőm. - Rendben, megoldom. Nem kell aggódnod.
- Nem aggódom, bízok benned. Ráadásul nem akarnám az egész feladatot rád hagyni.
- Mi? Ezt hogy érted?
- Lesz egy segítőd, Tom elvállalta hogy kampányolja ezt az egészet, holnap érkezik oda és segít neked. Nem lehet majd mindig ott hiszen saját más feladatait is intézi, de biztos vagyok benne hogy majd megkönnyíti a munkád. Meg amúgy is jó csapat vagytok ti ketten.- Tom... Azthittem majd megáll a szívem, azóta nem beszéltünk, nem válaszolt az sms-emre, már el is felejtettem milyen jóba lettem a nagy Tom Hiddlestonnal. Gondoltam neki ez semmi, hiszen ki vagyok én hozzá képest, és ezért nem érdekelte hogy a dovábbiakban mi van velem, csak Jessie miatt volt kedves velem, és most ide jön és olyan kínos lesz...de jó..
- Oh.. értem. Rendben. - mondtam jóval kedvetlenebbül mint amilyenre akartam.
- Mi az? Minden rendben van?
- Ja igen persze, csak mennem kell, csak küldd el sms-ben hogy mit kell tudnom. Szia Jess.
- De Mis..- de nem tudta végig mondani mert már ki is nyomtam. Tom idejön?  Mik lesznek még itt..nem tudom, de abban biztos vagyok hogy még számon kérem rajta hoyg legalább elköszönhetett volna, én tényleg azt hittem hogy barátok lettünk. De ezek szerint nem..

2014. november 1., szombat

13 ha még akarunk teázni

Miután pár napig megfigyeltek és megbizonyosodtak arról hogy jól vagyok - már amennyire lehetek - haza engedtek végre. Boldogság öntött el mikor végre friss levegőt éreztem, és nem azt a borzalmas kórház szagod. Tom kísért haza a hotelbe, amit még mindig Jessie tartott fenn nekem és amit eléggé szégyelltem is, de a helyzetemre való tekintettel elfogadtam. Nem beszéltünk a csókról, nagyon sokat volt mellettem, és olyan volt mintha már 1000 éve ismerném de sosem került szóba hogy mi lesz ez után. Pedig várható volt hogy semmi egyszerű.
- Köszi hogy elkísértél, mire mennék nélküled.- öleltem meg óvatosan amikor odaértünk. Tom mintha elpirult volna. 
- Tudod hogy számíthatsz rám. - "már megint a szerénysége" gondoltam "még csak azt se mondja hogy szívesen mert számára ez természetes..Istenem hogy lehet ilyen mesébe illő, anyám!"
- Nem jössz be? Megihatunk egy teát ennyivel tartozok. - vigyorogtam, hiszen tudtam hogy ezzel csak még jobban zavarba hozom hogy megemlítem a tartozásomat. És így is lett. - Missi...Ugyan.Nem tartozol semmivel.. khm, mondjuk egy csésze tea jól esne- fülig ért a szája, mit is mondjak..Brit. 
- Jolvan - kuncogtam és már nyitottam is az ajtót.
 Mindig amikor beléptem ide az újdonság érzése fogott el, mint a kedvenc filmednél, akárhányszor látod mindig izgulsz rajta. Na ez is pont ilyen volt, a kedvenc filmem amit még mindig nem fogtam fel hogy igen, ez velem történik. Tom látta rajtam hogy gyermeki izgalom fogott el, szóval gondoltam megmagyarázom.- Olyan szép ez a hely, nem tudok betelni vele. - mosolyogtam, aztán egy kicsit szomorúan folytattam - Bár egy kis bűntudatom is van hogy Jessienek rám megy a vagyona, kicsit frusztráló. - a tarkómat birizgáltam, majd mintha csak leráznám magamról az érzést vállat vontam- legalább már nem sokáig. 
Tom arckifejezése hirtelen megszilárdult, mintha többszáz gondolat futott volna át rajta. 
- Mármint..Hogy érted hogy nem sokáig?
- Amint a Doktor megengedi visszamegyek Magyarországra - mosolyogtam, utána rögtön rájöttem hogy ez mégsem olyan vidám dolog. Hiszen még mi sem tudjuk hogy mi van közöttünk, most nem hagyhatom nyitva a történetet, mondanom kell valamit - Vagyis nekem nem ez az otthonom Tom, nem maradhatok itt, ha itt maradok lehet hogy annyi dolog fog idekötni az "új" - cicafüleket formáltam az ujjaimból - életemből hogy el fogom felejteni a régit, és ez az amitől félek. - megértően bólogatott, hm ez jól ment, de..de nem mégsem szomorú lett a tekintete.
- Az a baj, hogy teljes mértékben megértem így semmit sem tudok felhozni hogy maradj. - közelebb hajoltam és megöleltem, erős volt az ölelése de gyengéd, biztonságot adott. - hiányozni fogsz.
- Te is. 
Pár percig  -amik óráknak teltek - csöndben ültünk, aztán összeszedtem minden bátorságomat és belevágtam: - Figyelj az a  csók..én sajnálom nem lett volna szabad, csak tudod olyan mintha évek óta ismernélek megbízom benned, és így tört ki belőlem. - "hm elég hülyén hangzott, olyan mintha tök okosan akartam volna megfogalmazni" - Azt hiszem. - tettem hozzá "Tökéletes." gondoltam, ügyesen kompenzáltam.
- Ne sajnáld, én voltam az aki ezt erőltette - "ERŐLTETTED?? Ohh kérlek"- és valóban van benne valami amit te mondasz, én is ugyan ezt érzem.- miután ki mondta összeakadt a tekintetünk. Mosoly kúszott az arcára majd hozzá tette - Azt hiszem. - mindketten nevettünk. 

 xXxXxXxXxXx

Egy hét múlva a Doktor szerint utazhattam, mindent megköszöntem Jessienek aki a repülőtérre is ki kísért.
- Majd ha gondolod és megint Londonban jársz csak hívj és csinálunk egy új kiállítást. Milyen a siker? Jó mi? - elnevettem magam- Azért még ott nem tartunk -mondtam.
- Viccelsz csajszi? - igen, idő közben elég baráti lett a viszonyunk - Jól megszedted magad a képeken, az emberek imádtak. 
- Köszönöm - éreztem ahogy elpirulok a dicsérettől, de való igaz, eszméletlen sokat voltak képesek fizetni pár béna kis képért.
- Jaaaj te lány nem bírom tovább gyere ide! - magához rántott és úgy megölelt, hogy majd kimonyta belőlem a szuszt. Amikor már úgy éreztem itt az idő most vagy megfulladok, megkocogtattam a hátát - Hé! Jes...sie. HÉ! 
- Ó bocsi - eltolt magától, és mintha az bármit is segítene leporolta a ruhámat - Elragadtattam magamat, bocsánat. - mindketten elnevettük magunkat.
 
 xXxXxXxXxXx

 A búcsú nehéz volt, Tommal a hotelben töltött beszélgetés óta nem beszéltünk, szóval csak egy sms-t küldtem neki. 
"Szia. Mint mondtam visszamegyek Magyarországra.
Sajnálom hogy nem tudtam ténylegesen elköszönni a múltkor 
csak tudod azt hittem még lesz alkalmam...
De hé lehet még visszajövök valamikor, ha még akarunk teázni tartsd fent nekem a kanapét.
Hiányozni fogsz.
Missi.xo"
Az idegesség ellenére sikerült átaludnom a repülőutat, és mire észbe kaptam. Láttam a gyönyörű Budapestet.

2014. október 11., szombat

12 The sweetest kiss ever

Nem igazán emlékszem semmire. Gyors léptek kopogását hallottam, utána a nevemet hallottam de nem tudtam reagálni, aztán valaki az ölébe vett, még éreztem hogy megyünk le a lépcsőn, hogy be tesz egy  kocsiba és elindulunk, nem hallottam vagy láttam, csak elmosódott hangokat és foltokat. Utána sötétség.

A kórházban ébredtem a gépek sípolására, fájt mindenem de körbenéztem egy egyszerű fehér szoba volt mint minden kórházi szoba. Egyedüli beteg voltam, de mégsem voltam egyedül, Tom ott ült a mellettem lévő fotelben és aludt. Nem lehet hogy itt van velem, biztos nehéz napja volt hogyha így kiütötte magát, gondolom meg kellett adnia az adataimat meg mindent. Észre se vettem a nagy gondolkozásba hogy közben ő is felébredt, a tekintete egy kicsit ködös volt még, de ahogy meglátta hogy felkeltem elkerekedett, és rögtön mellém ugrott.
- Hála istennek hogy végre felébredtél! Úgy aggódtam érted. - végig mélyen a szemembe nézett, tényleg nagyon aggódott, de ahogy látta az értetlen tekintetem elszomorodott.
- Mi..Mi az..?
- 3 napig kómában voltál, nemtudták hogy felébredsz e.. - nem hittem el amit hallok, eddig bele sem gondoltam hogy mi történt de most minden beugrott, akit a nagy szerelmemnek hittem majdnem megölt, és meg is erőszakolt volna hogyha nem fél a következményektől, utána meg csak úgy otthagyott bármiféle segítség nélkül. De most itt vagyok, és itt van velem Tom -aki időközben megfogta a kezem, ami mindennél több erőt adott - aki jött, és segített, ha nem tette lehet most nem lennék itt, és a jelek szerint végig itt volt velem. Amíg mindezt végiggondoltam magamban egy könnycsepp gördült végig az arcomon, szívem szerint bőgtem volna mint egy kisbaba, de mivel még közel sem voltam tele energiával még ahhoz sem volt erőm, na meg gondoltam Tomnak annyival tartozom hogy most erős leszek. Lassan felemeltem a tekintetem hogy a szemébe nézhessek.
- Köszönöm- a hangom remegett de mosolyogtam amennyire bírtam.
- Nemnemnem! Te nem köszönsz semmit - "szidott" le - Én köszönöm hogy elég erős voltál, az a szemét majdnem megölt.. Amikor odaértem félholtan a falhoz voltál dőlve, szólongattalak de nem reagáltál. Nagyon megijedtem, hívtam a mentőket és amikor hallottam a szirénát levittelek, bár nem tudom hogy gondoltam hogy megmozdítalak, az orvosok is mondták hogy nagy szerencséd volt hogy a törött bordáid nem lyukasztották át a tüdőd, én meg csak úgy emelgettelek, te jó ég..
- Azért vegyél levegőt is haha..aucs - nevettem el magam hogy ezt az egészet körülbelül 20 másodperc alatt darálta le, de nem volt jó ötlet, a bordáim felsajdultak.
- Csak óvatosan, lehet felébredtél de még mindig nem vagy száz százalékos.
- Ha nem mondod hülyén halok meg..-aztán mikor rájöttem hogy most nem kéne a halálommal viccelődnöm ránéztem és bocsánatkérő fejjel vigyorogtam rá- bocsi? -mire ő elnevette magát.
- Tudtam hogy őrült vagy... de hogy még hogy életveszélyben is a haláloddal viccelődj - nevetett és csóválta a fejét, és csak kuncogtam egy kicsit. Aztán hirtelen elöntött egy érzés, és egy fura ötlet.
- Nem is tudod még hogy milyen őrült vagyok. - néztem rá huncutul, de ő csak értetlenül nézett, majd felemeltem a mutatóujjamat és közelebb hívtam. Egy kicsit vacilált, de megtudom érteni az arckifejezésem láttán én is elbizonytalanodtam volna - Na gyere már, nem harapok csak súgni akarok valamit. - egy kicsit még bizonytalanul de odahajolt, én meg abban a pillanatban nyomtam egy puszit az arcára, mire meglepődve felém fordította az arcát de egy centit sem távolodott el. Elvigyorodtam olyan "küldetés teljesítve" arccal, mint aki jól végezte dolgát. Ő ezen egy kicsit kuncogott, és megnyalta a száját  - ó igen, Tom jellegzetes szájnyalása, szerintem mindenki jól ismeri- de még mindig nem távolodott el, majd valami megcsillant a szemében - Mivan? - kérdeztem egy kicsit ijedten, vajon milyen ötlete támadhatott?
- Csak egy? A másik oldalra nem is kapok puszit? - kocogtatta meg az arcát, és kacéran nézett, csak megvontam a vállam és már adtam is a puszit, de az utolsó pillanatban elfordította fejét így az ajkam az övéit találta meg, nem váltott át csókcsatába, tényleg csak egy puszi volt.
- Úgy látom eltévedtél - vigyorgott.
- Teeeeee! - mondtam tettetett  haraggal, majd nem bírtam tovább én is elmosolyodtam, na meg az arcomat is elöntötte a forróság.
- Elpirultál.- "Na vajon miért??" gondoltam, és éppen szólásra nyitottam a számat hogy jól kiosszam, de az a kezébe vette az arcom és nem tudtam dühös lenni, csak nem értettem.
- Most mi történt? - úgy nézhettem ki mint egy megijedt őzgida, csak néztem a szemeibe amikből az őszinteség és a megértés sugárzott - "Hogy lehet valaki ilyen férfias és kisfiúsan sármos egyszerre?" Gondoltam-  A kék szemei mintha a lelkembe láttak volna, a kék szemei amit egyre közelebbről láttam, amikor az arca már csak pár centire volt az enyémtől becsuktam a szemem, a számat meg résnyire nyitottam, majd éreztem ahogy hozzáér az ő ajkaihoz. Ahogy viszonoztam a csókját kicsit nagyobb mozdulatokat tett, hirtelen megteltem energiával, mintha csak átadná nekem az övét. A nyakára kulcsoltam a kezem, és már én is rendesen kivettem a részen a csókból. A legédesebb csók valaha.

2014. szeptember 27., szombat

11. Ments meg.

Írtam Dávidnak egy sms-t út közben, hogy átmegyek hozzá, a szívem vadul dobogott, de a látásmódom kinyílt, London egét szürke felhők borították, de mintha sokkal naposabb lett volna minden, az emberek boldogabbnak tűntek, olyan volt minden mint a filmekben amikor a főszereplő végre megtalálja a saját útját. Érdekes.
Amikor odaértem, mosolyogva fogadott majd beinvitált. Mindig is szerettem a stílusát, amit a lakása is tükrözött, mindent ötvözött, és a vége tökéletes összhang lett, egy kicsit sem hasonlít Toméhoz. Mikor csak bólintottam köszönésképpen -képtelen voltam megszólalni, gombóc volt a torkomban - megkeményedett az arckifejezése.
- Mi a baj? -kérdezte komolyan. Úgy dobogott a szívem hogy azt hittem megúszom ezt az egészet és elájulok, és olyan szerencsém lesz hogy talán úgy beverem a fejem hogy addig kómába esek amíg el nem felejt. Persze túl egyszerű lenne.
- Beszélnem kell veled. - sütöttem le a szemem megbánóan, de belül csak arra tudtam gondolni hogy "Komolyan ezt mondtam?? Ekkora közhelyet..". Valahogy nem féltem véget vetni ennek, már nem szerettem, ironikus hogy csak vissza kellett kapnom őt ahhoz, hogy rájöjjek hogy jobb volt nekem nélküle, és továbblépjek.
- Hallgatlak - mondta közömbösen, én csak néztem, a tekintete fájdalmas volt, de nem szomorú...inkább dühös. Tudta mi jön, biztos látta már rajtam hogy nem vagyok ugyan az mellette, de ilyen reakcióra azért nem számítottam, így még nem láttam őt előtte. Kezdtem megrémülni. Megköszörültem a torkomat és próbáltam bele kezdeni. Elmondtam hogy nem érzem már ugyan azt, hogy azt hittem minden ugyan olyan lesz mint régen, de semmi sem az. - És...és szerintem...most kéne befejezni. -a mondat végére elvékonyodott a hangom, szinte alig hallhatóan fejeztem be, hogy lássam az arcát felemeltem a tekintetem az addig velem szemben ülő Dávidra, de már nem ült. Felém magasodva állt, olyan tekintettel, hogy akkorra már tényleg megrémültem, ahogy a dühös szemébe néztem, és hátráltam ameddig a háttámla engedte. Látta hogy félek. Egy kacér mosoly kúszott az arcára. Rettegtem mit akar, és akkor belemarkolt a hajamba és felrántott,  az arcához közel húzza a fejem, hogy muszáj legyen a szemébe néznek, már potyogtak a könnyeim, fájt de nem érdekelt, csak féltem hogy mit akarhat. Nem ismerem, ezt az embert nem. Markoltam a kezét amivel a hajamat húzta, hogy enyhítsem azt, de nem éreztem változást, csak sírtam, könyörögni próbáltam.
- Leszarom ha könyörögsz - suttogta a fülembe, amitől kirázott a hideg. Szinte köpte a szavakat. - Megtanulhatnál tisztelettel beszélni velem, mert akkor lesz vége ha én mondom kislány. - megcsókolt, agresszíven, szinte harapott de én nem csókoltam vissza, összeszorítottam az ajkaimat és próbáltam eltolni magamtól. Lelökött a székre olyan erővel hogy felnyekkentem és mielőtt még fel tudtam volna rá nézni hogy mire készül egy ütést éreztem a jobb szememnél, aztán egy másikat az egész baloldalam nekiütközött valaminek.....a padlónak, megütött és olyan erővel hogy leestem a földre, már nem tudtam hogy mi csorog végig az arcomon, a vér vagy a könnyek. Ekkor egy másik ütést éreztem a bordáimnál, a látásom homályos volt, de láttam hogy lendül a lába, aztán még egyszer, majd megint. Már nem éreztem a fájdalmat, azt hittem meghalok. Majd közelebb hajolt, nem néztem rá, de éreztem a leheletét, megpuszilta az arcomat - Felfogtad hogy esélyed sincs? - a hátamra fektetett, felnyögtem a belémnyilaló fájdalomtól a bordáimban, megint csókolt, fölém került, de már se lelki, se testi erőm nem volt ellenkezni, csak mozdulatlan voltam és beletörődtem, csak egy kérést tudtam mondani, könyörögtem ami egy elhaló sóhajnak hatott - ké-hérlek...ne. - a könnyeim potyogtak, de már nem fájt.
Pár perc múlva megállt, felállt és idegesen sétált ide oda, még mindig homályos volt a látásom, de figyeltem ahogy elővett egy táskát, és mindent beledobált, ruhákat, iratokat, pénzt. Felvett egy fekete kapucnis pulcsit és egy baseball sapkát és elment. Nem tudtam mi történt, valószínűleg félt a következményektől.
Én ott feküdtem, megsemmisülve. Féltem hogy visszajön, de amikor megpróbáltam megmozdulni, belém hasított a fájdalom. "Nem lehetsz gyenge! Most nem" biztattam magamat, és lassan de biztosan felültem, szinte elviselhetetlen volt a fájdalom, a bordáimban főképpen és a bal kulcscsontom is biztosan eltörött, a jobb szememet csak résnyire tudtam nyitni, valószínűleg úgy néztem ki mintha egy vesztes csatából jöttem volna - végülis igaz - ki akartam menni az ajtón, el akartam innen menni, de szinte kiestem a lépcsőházba, felszisszentem amikor a falnak dőltem. Rá kellett jönnöm hogy idáig is alig tudtam magam elvonszolni, nemhogy lemásszak a lépcsőn.
Nem vagyok egy hívő, de már imádkoztam hogy jöjjön arra egy lakó, aki majd segít, persze most sem volt szerencsém. A legjobb lehetőségnek Tom tűnt, hát elővettem a telefonomat és tárcsáztam. Szinte azonnal felvette.
- Szia! Már kezdtem aggódni, hogy ment? - hirtelen mintha mindent újra átéltem volna, sóhajtottam, mire ő kissé ijedten megkérdezte. - Mi történt Misszi??
- Én..én..-dadogtam, levegőért kapkodtam, már megint a könnyek - segíts...kérlek. - könyörögtem, bár tudtam hogy neki nem kell, de tehetetlen voltam.
- Hol vagy? Mi történt?? - erős aggodalom szűrődött ki a hangjából, elmondtam a címet, és még hozzá tettem :- Könyörgöm siess.. - és letettem, fáradt voltam, úgy éreztem elernyednek az izmaim, a szemem leragadt, de tudtam hogy nem lenne jó ötlet elaludni. Vártam Tomot, mint a megmentőmet.

2014. szeptember 21., vasárnap

Bocsi, tudom hogy ezen a hétvégén nem hoztam részt, de egyszerűen nem jön az ihlet, és így nem lenne jó (az amúgy is elég kezdetleges) írásom. Sajnálom, legyetek türelemmel, már akit érdekel. :)